A Séről szóló utolsó kis tudósításunk — egy évvel ezelőtt azt adta hírül, hogy ásatások kezdődtek a falu határában, ahol néhány éve őskori település nyomaira bukkantak. A falu túlsó végén, a patak felé látható dombocska peremén őskori idolokat, szobrocskákat találtak. Ezek vonzották oda a régészeket, kutatókat. Fotós kollégámmal járjuk most e dombokat, a patakot rejtő völgy virágos rétjeit, a séi utcákat és eltűnődünk bizony: a természet gyönyörű ajándéka tárul elénk, amit még nem fedeztek fel az emberek. A város küszöbén járunk, azt hihetnénk, tülekszik ide a nép a hétvégeken az alpesi friss levegőre. A távolság alignyi, kerékpárral, vagy gyalogosan is megtehető, a hétvégi pihenés, kikapcsolódás mekkája, paradicsoma lehetne itt. Egy parányi kis utcácska rejlik a lombsátrak között, házai jobbára nyaralók. Akad tehát, aki már felfedezte a természetet. Bennünket inkább a nagy lehetőség foglalkoztat: az oladi templomtól a séi falu aljáig húzódhatnának a hétvégi vikendházak, pihenőtelkek, könnyű kis nyaralók. Nem a mi dolgunk. A mienk, hogy képet adjunk Séről, e városközeli, aprócska kis faluról, amely csakugyan ősidők óta emberlakta hely, s amelynek lakossága nem apad, inkább gyarapszik, még az ország más tájairól is költöznek ide. A lakosság 70 százaléka Szombathelyen keresi a kenyerét, közigazgatásilag Toronyhoz tartozik, utcái szépek, mutatósak, különösen a műút mentén, ahol naponta százával robognak át az idegen felségjelű gépkocsik. A kertekben dáliák, kövérfejű muskátlik tündökölnek, s kiegyensúlyozott vidám emberek köszöntik, fogadják az idegent.
„A szomszéd faluban lakom, de itt is otthon vagyok” vélekedik Csiszár Mária, a tanácsi kirendeltség vezetője. „Séről nehéz lenne különlegeset mondani: egy falu, ahol elégedettek, vidámak az emberek és szeretnek élni.
Dávid Ferencné az apróságok tanító nénije: „Nem csak a gyerekekről, a felnőttekről is az a véleményem, hogy rajonganak a szépért, a jóért. A klub és a könyvtár soha nem kong az ürességtől, a magam fajta népművelő-pedagógus itt tényleg jól érzi magát.”
Kiss Imre és felesége már nyugdíjas, Szombathelyen, a Hadnagy utcában laknak. A nyarat azonban minden évben itt töltik az Arany-patak fölötti domboldal egyik kis nyaralójában. Esküsznek rá: nincs ennél nyugalmasabb, szebb öregkor! Unokájuk, Kinga is igen jól érzi itt magát. Jobb oldali képünk az Ady utcában készült. Az utóbbi évtizedben épült valamennyi háza. Jellegzetessége még, hogy lakóinak többsége „bevándorló”, tehát nem született séi.
Fenti képünkön Roósz Károlynét látják nemrégen épült házuk verandáján. Bajánsenyéről költöztek ide és választották lakhelyükké a falut. S itt jobboldalt, ez a festegető fiatalember Csalló Ferenc. Ő viszont a Veszprém megyei Dabroncot hagyta el Séért. Feleségével költözött ide, megvett egy régi parasztházat, amelyet azóta kellemes otthonná varázsolt. Mindketten Szombathelyen dolgoznak a MÁV igazgatóságon.
A kis Vágner Karcsi nagyszüleinél üdül, egyébként Körmenden lakik. Az Arany-patakban fogott egy szép halat kosárral. Meg akarta mutatni nekünk, de mielőtt még a fotó elkészült volna, a halacska kicsúszott a kezéből és elúszott. A nyár azonban még tart, s hal is akad az Arany-patakban . . .
(pósfai) Fotó: Horváth Pál
Vas Népe, 1979. augusztus 5.
